Napok óta feküdt. Az egy-két hónapja súlyosbodó panaszai egyre jobban kínozták. Úgy érezte, a maradék ereje is elhagyta. Nem tudta, mi lesz, nem tudta, hogy’ lesz, van-e ebből az egészből kiút. Ahogy Sz. közeledett, megpróbált félkönyékre emelkedni, de a földön túli erő szinte belepasszírozta az ágyba. Ezúttal ötvenes férfi képében jelent meg, egyenruhában, őszülő halántékkal. Parázsló szemmel nézett N.-re. A nő lemondóan behunyta a szemét, és kissé oldalra, hátra döntötte a fejét, mintha úgy csökkenne a nyomás, vagy valamiféle állati ösztönből, hátha megkönyörül rajta a „nagyúr”. 30 éves volt. Nem igazán tudott bármit is felmutatni az életéből, amit elért volna, némi felhalmozott pénzen kívül, ezért hallgatott. Tudta, hogy megdögölhet, mint egy rossz kutya, senkit sem fog érdekelni, pláne Sz.-t. Vagy pont az a célja?

-Rossz kutya? – vigyorgott Sz. N. belül egy kicsit elmosolyodott, bár az arcán ebből semmi nem jelent meg egy kisebb ránduláson kívül.

-Te küldted ezeket az embereket? Méltatlan helyzetbe hoztál. – panaszkodott N. – Teljesen lemerített a sekélyes világuk, a kilátástalan küzdelem.

-Miért nem léptél ki? Nem léptél tovább. Nem képezted magad. Egy ostoba vénember vagy, aki csak károgni tud.

-Ez nem így van. – mondta elfúló hangon a nő, ahogy megpróbálta feljebb tornázni magát a párnán, egy kis sikerrel. – Nem tudtam. Valami odavonzott. Olyan volt, mint egy megkerülhetetlen harc. Mint egy sötét erdő, amin keresztül kell menni, mert nincs másfele út.

Sz. karja kinyúlt. Rajta már fekete, trapéz ujjú köpeny, mutatóujja csontujj, ahogy N. szegycsontjától kissé balra az ötödik bordaív magasságában a mellkasába bökött, N. nyöszörgött. Nem bírta tovább, sírni kezdett. Néma fájdalommal, pókerarccá kövült arcán peregtek le a könnyek.

*

-Látom, jól beszarattalak. – nevetett az egyenruhás férfi.

-Jó, lehet, hogy egy ostoba vénember vagyok, valóban. Elismerem… - Sz. elégedett hümmögéssel nyugtázta, ahogy N. a mellkasát dörzsölgeti, nyelve alá tablettát tesz, és bal kezébe fogott zsebkendős zacskót szorítgatja. – Ne taszíts el magadtól. – csuklott el a hangja, ahogy feltérdelt az ágyon, és arcát Sz. khaki színű kabátjába temette. A férfi a fejére tette a kezét.

-El fog múlni? Ez már soha nem fog elmúlni, ez a gyengeség, a szorítás?

-Majd meglátjuk, mit tehetünk. – mondta Sz., miközben a nő fejét simogatta. - Hogy meghagyjuk-e az életed.

-Sajnálom, tényleg nem léptem ki, tényleg nem képeztem magam. – úgy érezte, nem tehetett mást, de ezt már nem merte mondani. „Nagyúr” így is tudta. – Csak most jövök rá, mennyire más volt az egész gyerekkorom, hogy amit erényeknek hittem, az mind a fogyatékosságom volt.

-Mik ezek a fogyatékosságok?

-Nem volt elég jó a felfogóképességem. Egy saját kis álomvilágban éltem, ahol minden elmosódott. Bizonyos szempontból hülye voltam.

-És még?

-Nem tudtam, hogy egy közösségbe be kell illeszkedni, és már ettől a kellségtől, már ettől a kényszertől rosszul voltam. Általában minden kényszertől. Nem tudtam bocsánatot kérni. – Sz. bele-belemarkolt a hajába, úgy simogatta, majd megtartotta úgy, hogy felfelé, rá nézzen.

-Folytasd.

-Nem értem, a mai napig nem értem, bizonyos társadalmi elvárások miért vannak, és nem is akarom őket követni. Úgy érzem, ez még nem lenne baj, de a saját törvényeim hiányosak.

-Miért hiányosak? – rázta meg a férfi.

-Mert nem hallgattam rád, a belső hangomra.

-Pont. Tudom, hogy kérdő hangsúllyal akartad mondani. - N. hálát adott, hogy a társadalmi elvárásokkal ezúttal nem lett megkínozva.

-Te a szuperegóm vagy? Ki vagy te valójában? Szaturnusz vagy Szaturnusz-Plútó?

-Nem fontos.

https://www.youtube.com/watch?v=n1o8sQzMeSE