5 év eltelt azóta. Az akkori életem lelki és anyagi nyomor volt, és a mostani csak kicsivel jobb, bár nem kéne így lebecsülnöm, hiszen 5 éve el sem tudtam képzelni, hogyan fogok tudni a magam lábára állni. Mint ahogy most is, lassan egy éve kívülről érkezett a lökés, nem volt más választás. Annyira erős volt a béklyó, amely olyan emberekhez kötött, akik egyébként nagyon sok esetben idegenek voltak, hogy nem ment előbb. Amikor megtudtam, hogy a „hajónk” el fog süllyedni, most már végérvényesen, és egy hónapunk van, én léptem először. Valahol mégis zavar, hogy nem „önként”, hanem ekkora nyomás hatására tettem meg ezt a lépést, és nem sokkal korábban.

A fiatalság számokban mérve, hallgatom, a száraz ágak hogy’ zörögnek, és ezen el tudok mártírkodni rendszeres időközönként, de az igazság az, hogy soha nem voltam fiatal. Zörögtek már ezek az ágak 5 évvel ezelőtt is, 10, 20 éve is, vagy amikor elvettek az anyámtól 1,5 évesen.

Mégis ott van bennem, hogy ami akkor nem tűnt értéknek, az most alázatra tanít az élettel szemben. Egyszerű dolgok. A mellem, bár még mindig hegyes és szétálló, már nem olyan feszes. A hasizmaim kevésbé tónusosak. És a régi képeken látszik, még a 3 évvel ezelőttieken is, hogy nem voltak még ott azok a bizonyos kis ráncok az arcomon. Emberek haltak meg azóta, életközösség bomlott fel. Az akkori arcok elhalványultak, nem maradt semmim és senkim. Ezt akartam mindig, megmutatni, hogy egyedül is képes vagyok mindenre, és tessék, megkaptam. Már nem fordulhatok vissza, és nem is akarok, csak... ez egy paradox helyzet, mert ez az álmosító mocsár a maga keserű és édeskés fájdalmaival elég masszív nyomot hagyott bennem.

Időnként nem tudok védekezni a zsigeri érzés ellen, hogy elvették az otthonomat. Nem érdekel, mekkora fos volt, de az otthonom volt. És ezt az utolsó 1-2 évben már tudtam, úgy kávéztam a terasz fehér lépcsőjén, a kertet nézve, hogy már nem sokáig teszem. Bármennyire is elvágyódtam, örültem volna, ha menedékként megmarad, ha tudom, hogy ez a ház mindig ott van valahol, és ha visszatérek belé, akkor ugyanúgy találom meg a szobáit, a kertet, és reggel leülhetek a fehér lépcsőre kávézni.