Napok óta feküdt. Az egy-két hónapja súlyosbodó panaszai egyre jobban kínozták. Úgy érezte, a maradék ereje is elhagyta. Nem tudta, mi lesz, nem tudta, hogy’ lesz, van-e ebből az egészből kiút. Ahogy Sz. közeledett, megpróbált félkönyékre emelkedni, de a földön túli erő szinte belepasszírozta az ágyba. Ezúttal ötvenes férfi képében jelent meg, egyenruhában, őszülő halántékkal. Parázsló szemmel nézett N.-re. A nő lemondóan behunyta a szemét, és kissé oldalra, hátra döntötte a fejét, mintha úgy csökkenne a nyomás, vagy valamiféle állati ösztönből, hátha megkönyörül rajta a „nagyúr”. 30 éves volt. Nem igazán tudott bármit is felmutatni az életéből, amit elért volna, némi felhalmozott pénzen kívül, ezért hallgatott. Tudta, hogy megdögölhet, mint egy rossz kutya, senkit sem fog érdekelni, pláne Sz.-t. Vagy pont az a célja?

-Rossz kutya? – vigyorgott Sz. N. belül egy kicsit elmosolyodott, bár az arcán ebből semmi nem jelent meg egy kisebb ránduláson kívül.

-Te küldted ezeket az embereket? Méltatlan helyzetbe hoztál. – panaszkodott N. – Teljesen lemerített a sekélyes világuk, a kilátástalan küzdelem.

-Miért nem léptél ki? Nem léptél tovább. Nem képezted magad. Egy ostoba vénember vagy, aki csak károgni tud.

-Ez nem így van. – mondta elfúló hangon a nő, ahogy megpróbálta feljebb tornázni magát a párnán, egy kis sikerrel. – Nem tudtam. Valami odavonzott. Olyan volt, mint egy megkerülhetetlen harc. Mint egy sötét erdő, amin keresztül kell menni, mert nincs másfele út.

Sz. karja kinyúlt. Rajta már fekete, trapéz ujjú köpeny, mutatóujja csontujj, ahogy N. szegycsontjától kissé balra az ötödik bordaív magasságában a mellkasába bökött, N. nyöszörgött. Nem bírta tovább, sírni kezdett. Néma fájdalommal, pókerarccá kövült arcán peregtek le a könnyek.

*

-Látom, jól beszarattalak. – nevetett az egyenruhás férfi.

-Jó, lehet, hogy egy ostoba vénember vagyok, valóban. Elismerem… - Sz. elégedett hümmögéssel nyugtázta, ahogy N. a mellkasát dörzsölgeti, nyelve alá tablettát tesz, és bal kezébe fogott zsebkendős zacskót szorítgatja. – Ne taszíts el magadtól. – csuklott el a hangja, ahogy feltérdelt az ágyon, és arcát Sz. khaki színű kabátjába temette. A férfi a fejére tette a kezét.

-El fog múlni? Ez már soha nem fog elmúlni, ez a gyengeség, a szorítás?

-Majd meglátjuk, mit tehetünk. – mondta Sz., miközben a nő fejét simogatta. - Hogy meghagyjuk-e az életed.

-Sajnálom, tényleg nem léptem ki, tényleg nem képeztem magam. – úgy érezte, nem tehetett mást, de ezt már nem merte mondani. „Nagyúr” így is tudta. – Csak most jövök rá, mennyire más volt az egész gyerekkorom, hogy amit erényeknek hittem, az mind a fogyatékosságom volt.

-Mik ezek a fogyatékosságok?

-Nem volt elég jó a felfogóképességem. Egy saját kis álomvilágban éltem, ahol minden elmosódott. Bizonyos szempontból hülye voltam.

-És még?

-Nem tudtam, hogy egy közösségbe be kell illeszkedni, és már ettől a kellségtől, már ettől a kényszertől rosszul voltam. Általában minden kényszertől. Nem tudtam bocsánatot kérni. – Sz. bele-belemarkolt a hajába, úgy simogatta, majd megtartotta úgy, hogy felfelé, rá nézzen.

-Folytasd.

-Nem értem, a mai napig nem értem, bizonyos társadalmi elvárások miért vannak, és nem is akarom őket követni. Úgy érzem, ez még nem lenne baj, de a saját törvényeim hiányosak.

-Miért hiányosak? – rázta meg a férfi.

-Mert nem hallgattam rád, a belső hangomra.

-Pont. Tudom, hogy kérdő hangsúllyal akartad mondani. - N. hálát adott, hogy a társadalmi elvárásokkal ezúttal nem lett megkínozva.

-Te a szuperegóm vagy? Ki vagy te valójában? Szaturnusz vagy Szaturnusz-Plútó?

-Nem fontos.

https://www.youtube.com/watch?v=n1o8sQzMeSE

5 év eltelt azóta. Az akkori életem lelki és anyagi nyomor volt, és a mostani csak kicsivel jobb, bár nem kéne így lebecsülnöm, hiszen 5 éve el sem tudtam képzelni, hogyan fogok tudni a magam lábára állni. Mint ahogy most is, lassan egy éve kívülről érkezett a lökés, nem volt más választás. Annyira erős volt a béklyó, amely olyan emberekhez kötött, akik egyébként nagyon sok esetben idegenek voltak, hogy nem ment előbb. Amikor megtudtam, hogy a „hajónk” el fog süllyedni, most már végérvényesen, és egy hónapunk van, én léptem először. Valahol mégis zavar, hogy nem „önként”, hanem ekkora nyomás hatására tettem meg ezt a lépést, és nem sokkal korábban.

A fiatalság számokban mérve, hallgatom, a száraz ágak hogy’ zörögnek, és ezen el tudok mártírkodni rendszeres időközönként, de az igazság az, hogy soha nem voltam fiatal. Zörögtek már ezek az ágak 5 évvel ezelőtt is, 10, 20 éve is, vagy amikor elvettek az anyámtól 1,5 évesen.

Mégis ott van bennem, hogy ami akkor nem tűnt értéknek, az most alázatra tanít az élettel szemben. Egyszerű dolgok. A mellem, bár még mindig hegyes és szétálló, már nem olyan feszes. A hasizmaim kevésbé tónusosak. És a régi képeken látszik, még a 3 évvel ezelőttieken is, hogy nem voltak még ott azok a bizonyos kis ráncok az arcomon. Emberek haltak meg azóta, életközösség bomlott fel. Az akkori arcok elhalványultak, nem maradt semmim és senkim. Ezt akartam mindig, megmutatni, hogy egyedül is képes vagyok mindenre, és tessék, megkaptam. Már nem fordulhatok vissza, és nem is akarok, csak... ez egy paradox helyzet, mert ez az álmosító mocsár a maga keserű és édeskés fájdalmaival elég masszív nyomot hagyott bennem.

Időnként nem tudok védekezni a zsigeri érzés ellen, hogy elvették az otthonomat. Nem érdekel, mekkora fos volt, de az otthonom volt. És ezt az utolsó 1-2 évben már tudtam, úgy kávéztam a terasz fehér lépcsőjén, a kertet nézve, hogy már nem sokáig teszem. Bármennyire is elvágyódtam, örültem volna, ha menedékként megmarad, ha tudom, hogy ez a ház mindig ott van valahol, és ha visszatérek belé, akkor ugyanúgy találom meg a szobáit, a kertet, és reggel leülhetek a fehér lépcsőre kávézni.

Nem vagyok öreg, se fiatal, se nő, se férfi, sem élő sem holt. Az én országom nem e világból való, ahogy mindenkiben ott egy ország, ami nem e világból való, csak annyira a józan ész és az őrület határán, hogy inkább nem mennek a közelébe, mert félnek. És akkor vannak a mások, akik rákényszerültek, nem tudnak másmilyenek lenni, mint akivé születtek és formálódtak, próbálnak ugyan alkalmazkodni, de mindig visszatérnek az origóhoz, ahonnan elindultak. Reménykedem benne, hogy egy más dimenzióban ez nem az origó, hanem már az origó fölötti szintek, mint egy hélix, hogy ez nem csak egy kör, hanem egy felfelé tartó út. Akkor is, ha végtelenül lassúnak tűnik.

Lám, még abban a társaságban sem éreztem otthon magam, mert a közös érdeklődés önmagában nem jelent lelki rokonságot. Nem szeretem azt, ha a közösség előbbre való a tudásnál, amit megszerezhetek. A közösség szükségszerű, el kell viselnem ahhoz, hogy megtudjak valamit a világról.

A Szaturnusz kérlelhetetlenül nézett N.-re.

-Több alázatot kéne tanúsítanod az emberek felé.

-Én csak feléd szeretnék alázatos lenni. Az emberek nem érdemlik meg sokszor, hogy alázatosan viselkedjünk velük szemben.

-Pedig kellene. És azt sem nagyon vettem észre, hogy engem tisztelnél. Csak lavírozol, úgy akarsz tenni, „mintha”.

-De én most kezdek felszabadulni. Eddig maga voltam a szelídség, mindenkihez alkalmazkodtam.

-Nem kell megalázkodni, csak egy alapvető tisztelet, elfogadás legyen benned. BELÜL legyen meg az alázat, a többi csak kivetülés. Tizenéves korodig ez ment, nem is értem, mi történt. Folyamatosan nyomás alatt voltál a család révén, úgy tűnik, erről most nekem kell gondoskodnom.

Úgyis tudod, mi történik, ha mégsem hallgatsz rám. Nem azonnal öllek meg, de szép lassan szorítom ki az életet belőled. Már érezheted a hatását.

-Már érzem… egy pár éve. – rebegte N.

-Akkor megértettél?

-Igen.

-Elmehetsz.

Később N. föl akarta keresni a bölcs Szaturnuszt. Hosszas várakoztatás után végre a színe elé járulhatott.

-Mit akarsz? – kérdezte sóhajjal kísérve Sz. Vastag könyvet lapozgatott éppen egy íróasztalnál.

-Miért kellett nőnek születnem?

-A mi rendünkben… nincsenek nők vagy férfiak. Csak emberek és férgek vannak.

-De a társadalom…! – fakadt ki N.

-Jaj, kit érdekel a társadalom?! – dobta le szemüvegét a nyitott könyv lapjaira. – Dolgozd fel, hogy egyedül vagy, és ne siránkozz. Tényleg ezért jöttél vissza?

-De nem fogadnak el…

-Annál jobb, minél kevésbé. És az a célom, hogy ne is fogadjanak el soha. Úgy tűnik, jó úton haladok. – mondta még szemüvege fölött N-re nézve, aztán újra a könyv fölé hajolt, és egy fehér-fekete tollal folytatta az írást, amit félbehagyott.

N. oda akart menni, hogy az öreg fejére borítson valamit, vagy csak szerette volna megütni, ám dühe hiába fokozódott, szívét mintha egy hatalmas jeges kéz elkezdte volna szorítani. Ahogy egy lépést megtett Sz. felé, úgy érezte, itt fog megdögleni… mint egy féreg. Maradék energiájával az ajtó felé tántorgott, és ahogy kilépett, az ajtófélfába kapaszkodva lecsúszott a földre. Lassan mintha visszatért volna belé némi élet, de az sem volt több egy gyertyalángnyi pislákolásnál.